,,A kutya olyan, mint a gazdája" - mondják sokan, és igazuk van, még ha nem is úgy, ahogy ők gondolják. A kutyák valóban hasonlítanak gazdájukra, ami sokszor külső jegyeikben is megvalósul (ennek oka legtöbbször a gazdi  választása) ám sokkal fontosabb, hogy gazdáik hangulatát, lelkiállapotát tükrözik. De mit tanulhatunk ebből?

Az internet végtelen tudástárában számtalan fotósorozatot találunk, melyek a kutya-gazdi hasonlóságot mutatják be. Álljon hát itt egy példa:

Forrás

Kutyáink kétségtelenül hasonlítanak ránk, gazdikra. Azt gondolom ez egyrészt a gazdi választásának, másrészt pedig a gazdi formálásának köszönhető. Természetesen akaratlanul mindannyian saját képünkre formáljuk a kutyát azzal, hogy a mi elképzeléseink szerint neveljük. Ez a jelenség viszont aligha tanít nekünk - saját hiúságunk felismerésén kívül - bármit. 

Mint a bevezetőben említettem a kutyák 'átveszik' gazdájuk hangulatát. Ez nem valamiféle misztikus rezgéseknek, energiahullámoknak köszönhető, hanem a megfelelő kutya-gazdi kapcsolatnak (melyről ebben a posztban is írtam). Mivel a kutya optimálisan a családi hierarchiában gazdája/gazdái alatt áll, szükségszerűen követi azokat - ennek megfelelően kutyás sportokban a 'gazdit' kutyavezetőnek nevezik. Ez természetesen megnyilvánul a kutya engedelmességében - azt teszi, amire a gazdi utasítja - de általános viselkedésében is. Ezt pedig gazdiként akár ki is használhatjuk, ehhez viszont megfelelő vezetővé kell válnunk, legalábbis a kutyánk szemében.

Hogyan? - Zápor kutyámmal mindennapi sétáink során engedelmességi-ügyességi feladatokat gyakorlunk. Szabad kóborkutya előéletéből és egyéniségéből adódóan szüksége van ezekre a néhány perces gyakorlásokra, ugyanis ha túl sok játékteret kap, nehezen kezelhető (erről talán majd egy későbbi posztban fogok írni). A feladatok egyrészt szellemileg elfárasztják őt, másrészt adnak egy vázat a sétánknak, harmadrészt rendben tartják a kapcsolatunkat - labdázunk, ha előbb azokat teljesíti, amiket aznap elvárok tőle. 
Természtetesen én is emberből vagyok, engem is fel tudnak húzni a munkahelyemen, és nekem is vannak szar napjaim. Ilyenkor pedig Záporral sem kicsattanó energiával indulok neki az esti sétának és érdekes módon ilyenkor neki is mindig szar napja van.
Az idők során megtanultam, hogy ilyenkor két lehetőségem van:

1.) Összeszedem magam, és a lehető legboldogabb énemet adom a kutyámnak

2.) Csak sétálunk, esetleg játszunk, de semmiképpen nem gyakorlunk, ugyanis így nincs értelme.

Miért? A kutya pontosan tudni fogja hogy semmi kedvem az egészhez. És így neki sem lesz kedve az egészhez. Hülye lenne, persze, ha az én főnököm úgy talál meg egy feladattal, hogy 'Figyelj, itt ez a szar, meg kéne csinálni de igazából nem is érdekel csak légyszi tegyünk pontot a végére' nem valószínű, hogy őszinte lelkesedéssel vetem bele magam a munkába - érthető módon.
A kutya, és az ember viszont szerencsére könnyen átverhető. Ha tehetem, legyen bármilyen szar napom is, ha hazaérek a kutyámhoz összeszedem magam, és legalábbis magamra erőltetem a mosolyt és az odaadást - ezt ugyanis meghálálja a kutya. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy egy idő után valóban lelkes leszek - a kutya hálás nekem azért, amiért a legjobb énemet adom neki, tehát lelkesen dolgozik, dehát engem is boldoggá tesz. Mint mondtam a kutya és az ember is könnyen átverhető - így verjük át egymást nap mint nap Záporral. Mindkettőnk örömére.

A kutyáink ilyesféle hozzánk idomulása a mindennapi életben is hasznunkra lehet. Aki képes megtanulni lenyelni a gondjait, és legalább magára erőszakolni egy kis vidámságot a kutyája kedvéért, könnyebben megteszi ezt majd más szituációkban is. Tapasztalatom szerint pedig egy olyan vezetőt, aki képes elhitetni az alkalmazottjaival, hogy amit nekik feladatként ad, az valójában egy rettentően izgalmas, érdekfeszítő kaland előbb fognak elfogadni és szeretni, mint aki miután elpanaszolta hogy éppen min vesztek össze a feleségével munkába menet, enerváltan közli velük, mi lesz a heti projekt. 

És igen, erre a kutyám tanított meg.